Egy csoda volt a tegnapi nap! Családállításon voltam, és annyi ajándékot kaptam, hogy az elképesztő.
Körállással kezdtünk és már ott kaptam felismeréseket. Megértettem, hogy hogyan lehet az, hogy az álmaimban megjelenő alakok, mind engem tükröznek. Úgy, hogy az aspektusaim, az én részeim jelennek meg benne, ahogy a valóságban, a körülöttünk lévők is tükrök. Majd a mese jutott eszembe, amit még a télen írtam, és ekkor leesett, hogy a mese szereplői is mind az én részeim. A következő sorok jutottak eszembe a meséből:
„Közösségünk egyre bővült, már nagy szükségünk volt arra, hogy átérjünk a falon, az erdőszélen már nem fértünk el. Egy őszi estén döntöttünk úgy, hogy nem várunk tovább. Bár voltak köztünk kezdők, de arra jutottunk, ha összeadjuk erőnket, egyszerre képesek leszünk rá.
Kora hajnalban gyülekeztünk a fal előtt. Izgalom, várakozás volt mindegyikőnkben. Egymás mellé álltunk, mindenki belenézett a mellette álló szemébe… elszántságtól izzó tekintetek találkoztak akkor, majd összekulcsoltuk kezeinket, s mintha a szél kapott volna fel minket, át a fal felett…”
És akkor azt értettem meg, hogy a nagy ugrásra, teljesen sosem leszek készen, lesznek részeim, amik picit, vagy még nagyon félni fognak az ismeretlentől, az újtól, de nincsenek egyedül, van részem, ami viszont nagyon akarja, nagyon húz, és ha összefognak, akkor együtt képesek átugrani a falat.
Szóval ezzel indult a napom, és ez csak fokozódott 🙂
Szeretném elmondani, hogy eddig amikor segítőnek mentem állításra, szándékoltam, hogy mi legyen az a téma, ami meg legyen aznap dolgozva bennem. Működött ez is, de tegnap Andi írásának hatására megváltoztattam a szándékom, és a tegnapi nap után maradok is ennél 🙂 Annyit mondtam magamban az állítások előtt, hogy: „Szándékom, hogy teljesen átadjam magam a szerepeknek, teljesen átéljem, ezzel segítve az állíttatónak, Andinak és Alettának és magamnak.” Ennyi volt az egész. A hatás sem maradt el, jobb volt így, mintha rágörcsöltem volna egy témára, amivel igazából, megint csak az irányítást akartam volna a kezembe venni, így viszont az életem minden területére kaptam segítséget… 🙂
Szóval, vége lett a dalnak, az első állítás pedig „véletlenül” aspektus állítás volt. Az állíttató szándéka az volt, hogy jól tudja szeretni önmagát, elfogadja önmagát. Egyből arra gondoltam, hogy ez az én állításom is lehetne, és vágytam is egy ilyenre igazából, de nem rég volt saját állításom, ezért még ezzel várnom kellett… na de segítőként most részese lehettem, aminek annyira örülök! Olyan fantasztikumot élhettünk meg ott a Térben, ami csodálatos volt, felszabadító, boldogság, örömkönnyek, megkönnyebbülés, „végre”, „ez hiányzott”, „erre volt szükségem” érzések fergetege járt át. Amikor pedig azt hittem, hogy ennél jobb már nem lehet, akkor Aletta újra kimondatott valamelyikőnkkel vagy épp mindegyikőnkkel egy újabb oldó mondatot, amitől még könnyebbek lettünk.
Nem felejtem azt a pillanatot sem, amikor az Életet megjelenítő szemében elvesztem. Csodás érzés volt! Egyszer csak úgy vonzott az a szempár, hogy megszűnt körülöttem minden és csak a szemeket láttam, belemerültem és csak azt láttam. Az egész Földet láttam szemében, ami hívott, és én merültem bele, majd meghallottam az oldásokat oldalról, és a tekintetbe merülve a mondatok hallatára tovább oldódtam, fantasztikus volt. Varázslat volt, ami ott történt velünk!
Amit ebből az állításból kaptam még ajándékként, az oldó mondatok:
„Önmagamat és saját utamat választom.” „Igent mondok a földi életre.”„Igent mondok a saját fényemre.” „A Felettes ént fent találjuk, ő mutatja az irányt.”
Majd újabb főszerepet kaptam. Az állíttató szándéka az volt, hogy rátaláljon valódi önmagára. Amikor ezt meghallottam, újabb löketet kaptam, á ez az, ez megint az én terepem, erre vágyom. És megkaptam a szerepet. Köszönöm ezt is, ahogy az előtte lévőt is! Beálltam a térbe, ott álltak az állíttató szüleit és testvéreit játszó segítők, én az állíttató szerepében voltam. A szívem szinte rögtön el kezdett kalapálni, egyre nehezebben kaptam levegőt, de tartani akartam magam, távolabb álltam tőlük, hogy rájuk lássak, mintha nekem kellene tartanom őket. Aletta szólt, hogy nem kell állva maradnom, leülhetek. Ha nem szól, még mindig állok… Leültem és összezsugorodtam, mint akit kifacsartak, kimerültem teljesen, gyenge voltam, karomat nem bírtam felemelni. Majd beállított két embert elém, és bennük tudtam bízni, ők segítettek, ők vigyáztak rám. „Csak” néztük egymást és mérhetetlenül hálás voltam nekik, hogy ők nem hagytak magamra, de már azt is tudtam, hogy nem odatartozom, és tovább tudtam már lépni tőlük.
Ezalatt a szülők is megérkeztek és megláttuk egymást… felnőttek, megérkeztek, elismertek, helyet kaptam a családban. Azzal, hogy nagyok lettek, ott köztük én gyerek lehettem és azt éreztem, hogy végre elengedhetem magam. Ott nem kell tartanom magam többé. Elengedhetem magam. Mindeközben a Lélek végig ott volt mögöttem, és még ő is vigyázott rám. Újabb üzenet, hogy sohasem vagyok egyedül 🙂 majd az állíttató is be lett állítva a térbe és hárman, a Lélek, az állíttató és én álltunk hárman egy kört. Óriási szeretet volt bennünk, magunk és egymás iránt, együtt.
Újabb ajándék üzenetek:
„Most már tudom, ki vagyok, és azt is tudom, ki nem vagyok.” „Megtaláltuk a gyökereinket, így most már szárnyalhatunk.” „A múlt elmúlt, változtatni nem tudok rajta.” „Éld meg a jelen pillanatát!”
Egy másik állításból, az a szó maradt meg: AKTÍV. Több aktív kell. A fejlődéshez, a továbblépéshez nem elég passzívnak lenni.
Majd nap a végére grátiszként Andi kimondatta velem egy szülői szerepben:
„Tedd azt, amit a szíved diktál.”
És még figyelmeztető üzeneteket is kaptam:
„Illúzióban ringatod magad!” „Ne kövesd el ugyanazt a hibát.”
Segítőnek mentem, de mégis az az érzésem, hogy annyi segítséget, mint én senki nem kapott tegnap. Egy nagy tanítási nap volt, tele üzenetekkel, oldásokkal. Mérhetetlenül hálás vagyok mindazért, amit kaptam a Térben. Köszönök minden szerepet, amit kaptam, köszönöm, hogy ott lehettem!!! Velem már senki nem hiteti el, hogy segítőnek lenni Családállításon kevesebbet ér, mint egy saját állítás. 🙂
Köszönöm nektek, ezeket az örömteli, felszabadító pillanatokat, Andi és Aletta!!! <3 Köszönöm! Olyan érzéseket adtok nekünk ajándékba, amik felbecsülhetetlenek. Csakúgy mondjuk, hogy oldó mondatok hangoznak el a Térben… de valami több van mögöttük, feloldozás, egy – egy oldó mondat hatására, mint rabokról a bilincs, úgy omlanak darabokra a szívre évek alatt nehezedő súlyok… <3
A tegnap óta folyamatosan újabb és újabb felismerések árasztanak el… Azt hittem az előbb, hogy befejeztem az írást, de még nem 🙂 Kincset adtatok, egy új látásmódot, hogy másként látom családomat, szeretteimet, akikhez fájdalom is fűződött, de ahogy helyükbe léphettem és léphetek az egyes szerepekben, egyre közelebb kerülök hozzájuk, egyre inkább megértem őket és elfogadom őket. Olyan kincset adtatok, ami mindennél drágább! Nem neheztelés van bennem a régi sérelmek miatt, hanem köszönet, hogy őket kaptam, és minden cselekedetük tanítás az én számomra is! Minden!
Hálás vagyok minden emberért, akit utamba „sodort” és sodor az Élet! Mindegyikőjük egy – egy útjelző, ki így, ki úgy… hogy meglássam, így is lehet, példakép, vagy mint figyelmeztetés, hogy meglássam, mit ne kövessek el.
Köszönöm!
Kaufmann Alexandra
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: