A távolból

A távolból most még nekem egyszerűbb… ha közel vagy hasonlítani akarok, minél jobban, azonosulni akarok veled, minél inkább. Ha olyasvalaki vagy, aki közel állsz hozzám, ez a kényszer csak hatványozódik… Úgy akarom csinálni, hogy elfogadj, hogy ne zavarjon a jelenlétem, ezért úgy csinálom, mint te, hogy ne legyen ellentmondás. Bármiben követlek, csak ne utasíts el, csak szeretnék ott lenni és részese lenni annak, ami veled történik, csak had legyek ott, bármit megteszek, azonosulok.

Aztán fordul a kocka, hirtelen mégis ki akarok tűnni, nem akarok eltűnni, nem akarom feladni magam, szeretném érezni meddig vagyok én, én és honnantól vagy te, te. Szeretném érezni, hogy mikor vagyok önmagam, mikor teszek valamit azért, mert azt tényleg én szeretném. Szeretném ezt érezni, ezért kellett a távolság, mert így éreztem azt, hogy már nem másolok, hanem valóban én szeretném. Máskülönben attól félek, hogy újra csak másolok. A távolság jelentette eddig számomra a megoldást, hogy meglássam ki vagyok és mit akarok.

A közelségben egy ponton újra támadtak a félelmek, hogy újra vég nélkül csak azonosulok és ezért tettem, amit tettem…

Mindig valami olyat, ami után távolság alakult ki közted és köztem… nem gondoltam a következményekre, eddig arra sem, hogy benned ez mit okozott… nem éreztem át viselkedésem súlyát… míg én azzal voltam elfoglalva, hogy hogyan idomuljak, addig te magadat, önmagadat adtad, megosztottad velem magadat, közel engedtél és én észre sem vettem, majd mindent felrúgtam… mint egy nagy porfelhőt kavartam magunk körül és míg a levegőben állt a por, én elillantam, leléptem, kiléptem, elmenekültem. Még mindig nem láttalak ebben téged, nem láttam, hogy ezzel fájdalmat okozok.

Mint egy mechanizmus… közelebb kerültem valakihez, igeneket mondtam, bólogattam, minden úgy jó, ahogy van, azt szeretem én is, én is azt szeretném csinálni, egyetértek, ha egyetértesz; nem értek, ha te sem…

nem voltam őszinte, én nem adtam valódi magamból, senkinek, még magam elől is elrejtőztem. Annyira, hogy mások másolásával próbáltam élni. Majd mint egy hatalmas gyerek,  gyermeki daccal próbáltam ezt a folyamatot megállítani. Nem láttam mit rombolok le magam körül, nem láttam, hogy ezzel megsebzek, fájdalmat okozok. Semmit sem láttam, csak a menekülés volt a lényeg, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal. Pedig csak őszintének kellett volna lennem, minden pillanatban és akkor nem fajulnak el a dolgok….

Ébresztőt fújok magamnak, ez már nem a gyermekkor! Volt egy történetem, amiből azt szűrtem le, hogy az őszinteség ott nem segített, ha őszinte voltam is rosszul jártam, de ha nem voltam az, akkor is. Nem értékeltem ezután az őszinteséget, ami bennem zajlott elkendőztem, nem mondtam ki… és csak most láttam meg, hogy onnantól kezdve, hogy ezt a módszert választottam mindegyik kapcsolatom, számos helyzet erre akart rávilágítani, hogy ez nem a helyes választás volt. Minden ezért tört meg, lett vége.

és most újra egyedül találom magam, megint megkörnyékez az érzés, hogy mi értelme is van annak, hogy itt vagyok… megint bántottam és romboltam. A semmi érzése marad, letaroltam mindent, megsemmisítő az érzés, hogy miért így csináltam? Miért nem lehetett volna ezt másképpen? Miért nem láttam rá, hogy megint mi zajlik, mi van készülőben bennem?

Kaptam úgy egy éve egy szerepet családállításon, amiben hasonlót éreztem, nem láttam a körülöttem lévőket, csak magammal voltam elfoglalva és a menekülés érzésével. Nem tudtam mit kezdeni az Élettel, nem értek hozzá, ez volt az érzés. Akkor nem értettem, hogy ezt a szerepet miért kaptam, most már tudom, mert én sem láttam meg valójában senkit, csak a menekülés volt a lényeg. Magam elől, az Élet elől, majd mások elől. Most is elmenekültem… de milyen áron…?! 

az öngyilkosok is elmenekülnek és csak fájdalmat hagynak maguk után a másikban, nem gondolnak olyankor senkire, azokra, akik szerették, hiszen azt sem vették észre, hogy szeretik őket.
Mintha be lennék zárva, saját világomba, amin nincs ablak, amin kiláthatnék, csak befelé fordulok és nem látok senkit. Nem láttam meg mindazt az értéket, ami körülvesz. Ez a fal egyszer már viszont leomlott, hát ott is hagyom. Hagyom, hogy lássam, ami körülvesz.

Itt vagyok most újra. Igent mondok újra a Földi Életre, felvállalom önmagamat és tanulok, figyelek, hogy ezt megtartsam. Figyelek, hogy magamat adjam, s figyelek azért, hogy ne csak nézzek, lássalak is végre.

Kaufmann Alexandra