A lány egy álomképet kergetett… Szolgáló leány volt ő, a Királyok és Hercegek Palotájában. Minden nap csodás, színpompás estélyek részese lehetett. Ő szolgálta fel az étkeket, s eközben varázslatos párokat látott, szerelmeket, mosolygó arcokat, egymásra csillogó szempárokat. A lovagok olykor díszes páncélban érkeztek a palotába, mind fess, daliás. Készek megtenni bármit választottjukért.
A királykisasszonyok gyengédek, finomak, beleomlanak lovagjaik ölelő, oltalmazó karjaiba.
Kép forrása: http://es.peperonity.com/sites/tarot-osho/18698622
Csodás kép.. A szolgáló leány minden éjszaka ezzel a képpel hajtotta álomra fejét.
Míg a lovagok és királykisasszonyaik hétköznapjaikat élték a palotában, a szolgáló leány a következő estélyre készült. Kimosta ruháját, befonta hosszú, barna haját, s közben az ő lovagjáról álmodott. Meg volt tervezve találkozásuk, a sok vacsora alatt már ki is szemelte magának a lovagot, hogy kinek kellene őt észrevennie..
A szolgáló leány elképzelte találkozásuk minden mozzanatát…: ő bemegy a terembe és ismét meglátja a lovagot, sorban szolgálja fel az étkeket és ő egyre közelebb kerül a lovaghoz…
…még pár lépés és az asztalához érek.. milyen gyönyörű ma is! Minden olyan tökéletes rajta, micsoda Úriember! Nem kell nekem más, csak ő! Csak vegyen észre. Amint odalépek asztalához, felnéz rám, rám mosolyog, én tovább megyek és ő ott hagyva asztalát utánam indul. Finoman megragadja karomat, hogy megállítson. Megfordulok, a tálca kiesik kezemből, magához húz és finoman átölel, s megcsókol. S abban a csókban ott lesz minden! Egy pecsét, mely elválaszthatatlanná tesz minket, s szerelmünk örökké él majd…
Ekkor megszólalt a csengő, a szolgáló lánynak indulnia kellett a konyhára.
Megriadtam egy pillanatra a csengőtől, de amint feleszméltem rögtön izgatottság fogott el. Hiszen nemsokára láthatom lovagomat és talán ma, talán ma felfigyel rám!
Ott álltam a terem bejárata előtt, szívem csak úgy zakatolt, talán ma megtörik a némaság és észrevesz. Beléptem az ajtón. Az óriási terem ismét zsúfoltságig tele hercegekkel, lovagokkal, királyokkal, s rengeteg királykisasszonnyal… de ott van ő! Rögtön megtaláltam a tömegben, ez biztos egy jel. Milyen derűsen beszélget barátaival! Milyen finomak a vonásai…!
Közeledek az asztalához, elé teszem étküket, keresem tekintetét, de felém se néz, s abban a pillanatban kicsúszott kezemből a tál és a leves kiömlött asztalukra, mindent beterített a vörös lé, az egyik kisasszonyra rá is fröccsent. A lovagom erre szúrós szemmel nézett rám, s ezek a szavak hagyták el száját: „Eredj innen! Ne is lássunk!” Meghajtottam fejem és elszaladtam a teremből.
Hát ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna… a lovagom szíve már rég másért dobog… én naiv, észre sem vettem! Aznap éjjel álomba sírtam magam… Másnap hívattak, hogy más feladatot szabjanak ki rám, ugyanis az előző esti hibám miatt a vacsorán nem szolgálhattam fel többet. Feladatom lett, hogy a hercegek és a lovagok szobáit kitakarítsam, illetve a palota többi helységét is. A vacsora termébe küldtek először, csodálkozva láttam meg a változásokat a termen. Nappal ugyanis még sosem láttam. Semmi dísz, semmi pompa, az asztalok sokasága mind a terem egyik felébe voltak összetolva, egyébként üres volt az egész. Lépteimtől visszhangzott. A gyertyák lángja is hiányzott, amik a vacsoraesteknek oly sejtelmes hangulatot adtak. Most a felkelő Nap sugarai sütöttek be az óriási üvegablakokon, a vörös bársony függönyök mellékszerepet játszottak, nem vonzották a tekintetet. A Napsugarak fényében porszemek táncoltak.
Oldalra pillantottam és egy lovagot és hercegnőjét láttam meg, kik heves vitában voltak egymással, vitázva szelték át a termet.
Hát ez meg mi volt? Hiszen tegnap mily szerelmesen, vágyakozva néztek egymásra, s ruhájuk is mily szürke, míg az esti öltözetüknek még cérnája is aranyból készült… Tovább nem töprenghettem, várt rám a takarítás. Neki láttam. A terem után szobáról – szobára haladtam. Egyre több párral találkoztam a nap folyamán, s mind veszekedtek. a kilencedik szoba után már teljesen összezavarodtam. Otthagytam a felmosó vödröt és kiszaladtam, de nemcsak a szobából, az egész palotából. Csak futottam, futottam, amikor először megálltam levegőt venni, egy fának támasztottam kezem, s hátranéztem. Na, hát azt egyáltalán nem kellett volna. A palota sehol sem volt, egy ócska színház volt a helyén.
Egy színházat láttam, tele színészekkel, akik épp próbálnak az esti darabhoz és a jelenetek részleteit vitatják éppen, én pedig a díszlet része vagyok csupán… Ettől végképp kiborultam, nem akartam többé hátranézni, futottam előre, ahogy csak bírtam. Minél messzebbre. Míg nem egy tóhoz értem, belenéztem a tó tükrébe és egy elmosódott arcot láttam. A színházban ezek szerint én is kaptam sminket, ezt láttam elmosódni az arcomról. A holdfénye olyan gyönyörűen világított, mindent látni lehetett a sötétben. Bár ekkor már kételkedni kezdtem abban is, hogy valóban éjszaka van – e. A Hold felé nyúltam, és… elértem, egy papír Hold volt, mögötte egy reflektorral, még ez is a díszlet része, nem hiszem el! El kezdtem letépni a papírfüggönyt és ekkor a Nap sugarai hatoltak be a díszlet mögül, majd rögtön vele együtt a Szél simogató erejét éreztem magamon. Egyre csak körbe járt körülöttem a Szél, szolgáló leány ruhámat lecsavarta rólam, a sminkem teljesen elmosódott már, ahogy a szememből gördülő könnycseppek végig mosták arcomat. A szél továbbra is körbe vett, örvénylett körülöttem, finoman, míg nem teljesen felemelt és gyengéden letett a díszleten kívülre.
Így csupaszon néztem vissza a színházra, a díszletekre, fejet csóválva eszméltem, hogy teljesen elfelejtettem, hogy egykor én is vándorszínésznek álltam. Színésznek álltam és oly jól játszottam a kapott szerepet, hogy közben elfelejtettem utazásom valódi célját. Mert lehet, hogy szolgálónak születtem, de nem hercegeket és lovagokat szolgálónak.
Felálltam, kihúzva magamat és örömmel folytattam utazásomat egy teljesen más irányba, mint amerre a vándorszínház akart vinni.
Kaufmann Alexandra
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: