Kompromisszumok köttetnek… Valamilyen célból, valakivel, akár saját magunkkal is köthetünk. Valamiért cserébe lemondunk valamiről, vagy valakiről.. Mert a kompromisszum lemondással jár. Ára van.
Én is kötöttem. Magammal. Lemondtam, mert adott volt egy helyzet, egy helyzet, ami kényelmesnek mondható.
Azt “találtam ki” hogy nekem ez jutott, ezzel csitítottam magam.
“Csak” a vágy maradt, hogy lehetne másképp is.
Ez a vágy olykor olyannyira felerősödött, hogy kitörni akartam a helyzetből.. Ilyenkor keletkeztek a legnagyobb konfliktusok… A másikra támadtam, mert szívem szerint nem ezt akartam.
Düh, csalódottság szólt belőlem, szavaim nyílként hasítottak… Elindultak a játszmák, felvettem a harcot, vagy én teremtettem.
A másikat okoltam a helyzetért, holott én kötöttem a kompromisszumot magammal.
Ki kérte? Ő nem. Akkor miért tettem? Nem tudom, akkor így láttam jónak.
Felelős vagyok azért, amiben benne vagyok.
Felfogtam, eljutott. Nagyon is felelős vagyok.
Ezzel már értelmét vesztik a játszmák, hiszen én ugyanolyan mértékben felelős vagyok a kialakult helyzetért, mint a másik.
A szavak lecsitulnak, a nyilak kérdőjelekké válnak..
Lecsitulok. A kérdőjelek pontokká alakulnak…
S visszatérek a kiindulóponthoz: “Kompromisszumot kötöttem magammal.”
Szerencsére a másiknak ehhez semmi köze, így én rendelkezhetek e döntésem felett, s megmásítom. Mert megtehetem.
Így most annyit teszek csupán, hogy újra döntök:
“Feloldom a magammal kötött kompromisszumot! Feloldom.”
Mert megtehetem. Nem kell, hogy egy életre szóljon!
Kaufmann Alexandra