Bele a Végtelen tengerbe

Egyszer volt, hol nem volt… élt egyszer egy apró kicsike lény egy erdő közepén. Apró fénylő színfoltja volt erdejének. Telt múlt az idő, és az apró kicsike lény egyre fakóbb lett… már – már maga volt a szürkeség.. de volt egy apró fénypont, ami még pislákolt testében, ez a kis szikra pedig nem másra késztette őt, mint hogy más tájakat lásson, felfedezzen, lásson túl a fák sűrűjén.

Kicsi Csillag, mert így hívták őt, egy napon felkerekedett:

Egyik lábamat tettem a másik után, időtlen idők óta először igazán megmozdultam. Furcsa volt járásom, bizonytalan, ide – oda dülöngéltem. Még azt is gondoltam, szerencsés vagyok, hogy a fák rengetege terelget, mert így nem estem el. Napok óta haladtam, legalábbis azt hittem, amikor újra a házikónál lyukadtam ki… a fák! Ahogy bizonytalan járásom miatt neki dőltem egyiknek, az máris átlökött egy másiknak! Ide – oda keveregtem… nem találtam a kiutat a rengetegből.

De hogy is találtam volna? Minden lépésemet ki akartam számítani, ki akartam következtetni, de hiszen olyan bizonytalanul jártam, még lehet a fák se kellettek volna, úgyis eltévedtem volna, ha egyenes út van előttem a tenger felé…

Újra az erdő rengeteg elé álltam, viszont az előbbi bolyongásom után a járást kissé begyakoroltam, így arra már nem kellett úgy figyelnem. Bíztam lépteimben, de azért indulás előtt a csillagos égre szegeztem tekintetemet. Abban a pillanatban elöntött a bizonyosság, hogy minden Rendben lesz, nem eshet bajom, megtartanak és lábam finom léptekkel elindult. Lágyan mozogtam az erdő sűrűjében, most már valóban haladtam. Egyre ritkult az erdő és egyszer csak valami lejjebb vonzotta tekintetemet, valami csillogott odakint….

Kiértem. Kiértem az erdőből,  a végtelen tenger kéklett előttem, s a Nap sugarai csillogtak a víztükrén. Közelebb léptem, egyre közelebb, éreztem a homok melegét talpamon, majd a víz simogató hűse mosta el minden kétségem. Abban a pillanatban öröm, Életöröm szabadult fel bennem! Éreztem, mint egy aranyló, narancs színben izzó fénysugár fut végig ereimben, s eljut bennem mindenhová, bizsergett egész testem. Alig fértem bőrömbe, érezni akartam Még! Így hagytam, hogy átjárjon… s a szürkeség szépen, lassan tovaszállt..

Rögtön ezután vágytam a tengerre, szívemben éreztem, ahogy hív, hív, hogy merüljek el benne. Előre hajoltam, kezeimet előre nyújtottam, majd egész testemmel belemerültem a vízbe, a kéklő tenger tiszta vizébe. Éreztem a bőrömön a víz hűs érintését, ahogy finoman magába fogad és én engedtem neki, hagytam, alámerültem a kéklő víznek. Majd hagytam, hogy a felszínre hozzon. Arcomról lágyan gördültek végig a vízcseppek… széttártam karomat és lebegtem a határtalan tengeren.

Lebegtem, s Megnyugvással töltött el, miközben az Életöröm izzófénye továbbra is ott lüktetett ereimben, és én éreztem.

Határtalan bizalommal ringtam a vízen, a Bizalom Kék tengerén. Alattam a tenger mélykékje, felettem a Nap izzó fénye. A víz hűsített, a Nap közben melegített, és ez így volt jó. Ezt a Kiegyensúlyozottságot megőrizve szívemben, álltam fel, s most tekintetemmel merültem el a tenger látványában.

Attól a pillanattól kezdve tudtam bízni, hinni, hogy minden Rendben van, s így már félelem nélkül, tudtam elköteleződni, elköteleződni a Kékség felé, a tenger határtalan Kéksége, a Mindenség felé.

Kaufmann Alexandra