Kék ruhát öltött magára a vékony kis manó, megrebegtette szárnyait, majd útnak indult. Kilépett a biztonságot nyújtó odú árnyékából és szökkenő léptekkel elindult az erdő sűrűjébe. Nem tudta merre viszi útja, de azt érezte, hogy indulnia kell. Az odút ugyanis már minden régi barátja elhagyta, csak ő kuksolt még a mélyén napokig.
Mikor a többiek útnak indultak kérlelték őt is, hogy tartson velük, de a nyúlánk, s félénk manó nem mert menni. Vágy volt benne, vágyakozva nézett a többiek után, de lábai nem vitték előre, hiába szívének hívó szava.
Napokat töltött egyedül az odúban, bosszankodott magán, amiért nem ment a többiekkel. Bosszantotta saját tétovasága. Fel – alájárkált az odú öreg padlóján, mely hangos volt recsegésétől. Az odú falán volt egy nagy tükör, egyszer csak a járkálás közben megállt a tükörnél, és fejét a tükör felé fordította.
Nem látszott a tükörben… belenézett, de oly nyúlánk és vékonyka volt Szikárka, hogy a tükörben meg sem látszott… Hirtelen testéhez kapott:
– Hiszen én itt vagyok, létezem, miért nem látszom a tükörben?
Odarohant, közel a tükörhöz, de nem látta magát benne.
– Elvesztem? Mi lett velem? Hova lettem? De hát tudom, hogy itt vagyok. Itt állok az Odúban, a tükör előtt, egyedül és nem nem látszom…
Kétségbeestem, mi ez? Hol vagyok én? Hova lettem?Mi történt? Emlékszem a többiekre, ők is láttak engem, akkor lennem kell, hiszen mondták a többiek.., hívtak.. Ennyien nem tévedhetnek… Ez téboly, ennek utána kell járnom.
Így indult útjára szikárka az odúból, hogy megtalálja magát, hogy meglelje hová lett tükörképe.
Felvettem kék ruhámat és kiléptem nagy nehezen az ajtón, átléptem az odú küszöbét. Átszaladtam a kis tisztáson, be a fák sűrűjébe. Úgy éreztem, ott védve vagyok. Szépen sütött a Nap, a fák levelein átszűrődött erős sugara, de a fák sűrűjében mégis finom hűs levegő tekergőzött a lombok közt, s a cserjék levelei közt.Simogató érzés volt.
Csodaszép virágokat láttam, le nem mertem tépni őket, hogy magammal vigyem őket, hiszen azt sem tudtam milyen messzire megyek, és akkor nem élik túl, de emlékezetemben megőriztem mindegyiket.
Mentem – mentem az erdőben és észre sem vettem, hogy rám sötétedett. Ijedve néztem körül merre húzhatom meg magam, míg újra ki nem süt a Nap. Próbáltam egy bagoly odújába bekéretőzni, míg ő vadászik éjszaka, had húzzam meg magam, de csúnyán rám huhogott, mit képzelek én, álljak tovább.
Így hát egy levélre kuporodtam, s bíztam benne, hogy csendes nyári este szállt az erdőre, s nem tör ki vihar. Mély álomba szenderültem, s álmot láttam egy lámpásról. Egy elhagyatott arany lámpás égett egy tisztás közepén. Szentjánosbogarak vették körül a lápást, mely hívogatott.
Finoman ébredtem álmomból, nagyot nyújtóztam és örömmel indultam neki az újabb napnak.
Örültem, hogy egymagam is átvészeltem az éjszakát és továbbmentem. Kanyargós út vitt előre, azt sem tudom honnan bukkant elő, mert akárhányszor a távolba néztem semmiféle utat, ösvényt nem láttam, de amint léptem egyet előre, az út 2 – 3 lépéssel előttem megmutatta magát…
Csodás, kalandos út ez, egyre inkább élveztem, lépteimkor már szárnyam se rebegett. Majd egyszer csak egy fátyolhoz értem, növények, indák kusza szálaiból szőtt fátyol volt, mint egy lepel, melyet valaki legördített volna elém a magasból. Két fa között húzódott ez a fátyol, az a két fa tartotta össze a fátylat, de valami volt a fátyol mögött, valami fénylő. Nem hagyott nyugodni, szerettem volna közelebbről látni és teljesen, nem csak pislákolását. Elindultam az egyik fát megkerülni, de falba ütköztem, pedig láttam az erdő folytatását, de mintha egy üvegfal állt volna előttem.
Hátra fordultam, hogy lássam honnan jöttem, de nem tudtam visszafelé menni, már ott is üveglapba ütköztem, elindultam a másik fa irányába, ott még vastagabbnak éreztem az üveglapot. Éreztem, hogy ez áthatolhatatlan. Azért megpróbáltam… dörömböltem az üveglapon, hátha valaki meghallja, de esélytelen volt, hangom nem hatolt át a falon. Be voltam zárva…
Újra a zöld fátyol felé fordultam, csak erre tudok tovább menni. Belenyúltam az indák közé és azok valamiért ragacsosak, nyúlósak voltak, tapadtak a kezemre… Hát ez így nem lesz jó, gondoltam, ebbe szárnyaim beleragadnak, akkor ki nem szállok belőle soha.
Átfutott rajtam, hogy a szárnyaimat valahogy le kéne vennem és úgy átmászni, de hogy tehetném?! Balgaság! A szárnyaim hozzám tartoznak.
A fátyollal kell kezdenem valamit.
Kíméletlenül el kezdtem szaggatni az indákat, szórtam le magam mellé a földre a ragacsos, ragadós nyúlványokat. Meghagytam a fáknak, ami az övüké volt, de magam elől szabaddá tettem az utat.
És akkor ott, megláttam! Az álmomban látott lámpást. Ott volt a valóságban előttem, aranylón fénylett, csakúgy sugárzott. Odarohantam és meghajoltam előtt, letérdeltem hozzá, káprázatos volt. Egy csodalámpa! Gyönyörű kézzel írt szöveg állt rajta, varázslatosan szép ősi betűkkel:
„Ez a Tiéd, Szikárka.”
Még a nevem is rajta volt, majd kiugrottam bőrömből, ez az én ajándékom?! és így sugárzik! Kitől kaptam én ezt? „Magamtól” – suttogott egy hang… s tovaszállt a nyári szellővel.
Óvatosan két kezembe fogtam a lámpást, felálltam és csak fogtam. Fénye egyre csak nőtt, csakúgy sugárzott. Azután el nem engedtem soha. Együtt mentünk lámpásommal mindenhova.
Kaufmann Alexandra
Köszönet az ihletért, a rajzért Jakus Csillának!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: