Vártam a várban

Vártam a várban

Vártam a várban, éjt nappallá téve… fel s alá járkáltam szüntelenül… kongott a vár az ürességtől. S én lehajtott fejjel, szép ruhámat tisztán tartva bolyongtam a vár poros falai közt. Szüntelenül… s mindvégig padlóra szegeztem tekintetem, úgy jártam, mint aki keres valamit.

Mert kerestem valamit. Kerestem, de nem találtam. Békére vágytam. Kerestem a békét a vár szobái közt, hol pihenhetek meg, de nem leltem, csak bolyongtam. Voltak ennek a várnak ablakai is, de ki rajtuk sose néztem. Fejemet előre szegeztem, a lépteimet követtem tekintetemmel, csak a lépteimet. S próbáltam figyelni, melyiknél érem el a békességet. De az csak nem jött, s én az ablakon ki nem néztem. Távolról érzékeltem a fényt, mi beszűrődik rajtuk, de tudomást nem vettem róla, csak a lépteimet figyeltem.

Egy nap falba ütköztem, a lépcsőtetején nem volt ajtó, csak egy kőfal. A kövek közt sárgás fény szűrődött át. De nem mozdultam másképp, megfordultam, s ruhámat fogva, lehajtott fejjel tovább bolyongtam.
Mint egy kővé dermedt báb, kinek lábai mozognak csupán. Kezem fakó volt, hajam fakó volt, arcom fakó volt, s a Semmi – érzése rajta, kifejezéstelen volt, nem rezzent, tekintetem üveges, s a szívem kőkemény… Így jártam a várfalait, nem törődve senkivel és semmivel, fagyottan, hidegen, jéghidegen, nem éreztem semmit.

A hidegtől nem éreztem semmit, csak bolyongtam lépcsőről – lépcsőre, szobáról – szobára, teremről – teremre, így jártam, s semmit nem láttam, nem mozdultan e tartásomból, csak mentem, csak lábam járt, de az is csak a kijelölt úton, csak amin meg volt engedve, nem másutt. Olyan helyre nem tévedhettem, mely nem megengedett, mert szívemet még erősebben fojtja, még jobban szorítja.

Szorítja egy jég hideg marok, mely ráfagyott, erősen fogja, s ha megmozdulok szorít rajt még egyet. Fogva tartja. Fogva tartja, s nem engedi. Hogy honnan jön? Csak van, a szívemen, mintha mindig is lett volna. Nem tartozik hozzá test, nem tartozik hozzá semmi evilági, csak egy óriási jégkék marok, mely szívemre fagyott.
Hűvös jégkék volt minden, minden körülöttem, mi a nyugalom látszatát adta, mi valójában megfagyaszt. Mindent. Mindent, mi vagyok.

Csak bolyongtam, s mentem. Próbáltam észrevétlen másfelé mozdulni, szemem sarkából a Fény felé nézni, próbáltam odalesni….de csak ennyi. Ennyit engedtem meg magamnak, mert féltem a kéztől, a kéztől, mi szívemet markolta. Változtatni a kijelölt útvonalon? Esélytelennek tartottam, csak reméltem, hogy újra kilyukadok a kőfalnál. Azt sem tudom, hogy keveredhettem oda. Még életemben nem láttam e Fényt, mindig csak a hűst, a jégkéket láttam, az ablakokon beszűrődő fény sem volt olyan, mint a kőfalon átszűrődő..

Egyszer tán volt egy nagy fény, egy villanás és ott, akkor kék lett minden, fagyos, dermesztő kék. Ott akkor az a villanás betöltött mindent, s azóta ural mindent, s minket. Azt sem tudom kik az a mi, volt itt valamikor rajtam kívül más is? Csak a magányra emlékszem, csak a magányt érzem. A hűs jégkékjén, s a magányon kívül nincs másom.

Nincs másom, mert eldobtam a kulcsot, magamra zártam a vár kapuját, s a kulcsot eldobtam. Már fagyott voltam, mikor ezt tettem. Megfagyasztott a villanás, s váramba menekültem. Váramba száműztem magam, hogy fagyott szívem megmaradjon, hogy tovább ne bántson. De ekkor már hiába menekültem.. s bolyongani kezdtem..

Jártam a várfal poros falai közt, s egyszer csak újra a kőfal előtt álltam. Tudtam, hogy figyelnek, s hogy megfordítanak, ha magamtól nem fordítok hátat ennek. Megfordítanak, ha tudnak! Most a Fényért megyek! Maradtam, hogy végre mást lássak, hogy mást tapasztaljak, mint eddig, hogy más legyen, mint eddig. Ruhám fogásán engedtem, kezeimet elengedtem, s ruhám foszlani kezdett. Kezemet a Fény felé tartottam, a kövek közt beszűrődő fénysugár izzani látszott, s én odatettem kezem, a fénysugárba. Ekkor szívemen rántott, a kéz, mely fogta, megszorította, s szívemnél fogva hátrébb rántott. A szívemet célozta, a szívemet fogta, hogy ne tudjak utána menni.

Ez volt, mit már többé nem hagyhattam. Jégkék ruhám közben foszlani látszott, s ruhámmal a kéz is olvadni látszott. Egy apró vörösen izzó pont, mi szívemben volt, maradt egy szikra, egyetlen egy kicsi szikra, mire a fagyasztó, dermesztő villanás nem hatott, mi megmaradt. S e szikra volt, mi idevezetett. Idevezetett, mert tudta itt meglelem, mire vágyom.
Álltam a kőfal előtt, majd nekiestem. Rángattam a falból a köveket, ki akartam jutni a Fénybe, szerettem volna megérezni milyen, milyen mikor bőrömet érinti, mikor ott állok a Fényben. Szerettem volna érezni.

A marok szorított még..de nem érdekelt, így vagy úgy, de ezt az ürességet már nem állhatom! S bontottam, bontottam a kőfalat, kőhalmot hagyva hátam mögött. Megálltam, már kifértem a falon, rácsodálkoztam e Fényre. Hirtelen félelmetesnek tűnt, akkora ereje volt. Hátranéztem, sötétség volt, a vár zord kőfalai néztek vissza rám, üvöltött róluk a magány… előrenéztem és hívogató, meleg fény áradt be, narancs színben színezte meg a kőfal előtt álló lépcsőfokot.

Odalépjek, odalépjek…
“Csak egy lépés kell és megváltozik minden, nem kell, hogy lökjenek, nem kell, hogy rángassanak, csak ezt az egy lépést tedd meg végre magadtól. Felelős leszel e lépésedért, de azért is, ha ott benn maradsz. Mindegyiket te választod, csak hiszed, ha benn maradsz, nem a te választásod. Rá fogod a kézre, mely visszahúz, rá fogod a villanásra, mely egykoron lecsapott. Azok voltak, de elmúltak. Kellettek, hogy megérts dolgokat. Kellettek, az utad részei. Ennyi.

Lépj túl a múlton, lépj tovább, hogy élj.

Csak lépj egyet végre magadtól! Ide már ez kell, nem mehet másként, nem foghatod másra.”

Pedig vártam volna megint egy erőt, ami elmozdít valamerre.. hogy ha valami nem úgy történik, hogyha valami nem jól sül el, az ne az én hibám legyen, hogy mondhassam engem idelöktek, nem tehetek róla… de már nincs mire várni… Saját döntésem van, saját felelősséggel, jöhet bármi.

Fejemet lehajtottam, szívemre tettem kezemet, a vörösen izzó szikrára gondoltam, ráhangolódtam.. lehunytam szemem.. s gondolkodás nélkül elindultam, ki a Fényre. Kiléptem, s érezni kezdtem. Éreztem, ahogy a napsugarak táncot járnak bőrömön, éreztem, ahogy áthatolnak rajtam. Éreztem a melegséget, éreztem, ahogy a bennem lévő szikra egyre erősebb lesz, ahogy belülről melegíti szívemet.
Éreztem, s szabad lettem.

Kaufmann Alexandra