Sosem tettem magam az első helyre, mindig másokat tartottam szem előtt, nem a saját vágyaimat, saját célomat, hanem másokét. Eddig azt gondoltam, hogy ez milyen önzetlen és nemes dolog, hiszen másokért csinálok mindent. Aztán nemrégiben fényt derítettem rá, hogy ezzel én miként profitálok… ha valamit nem tettem meg, őket hibáztathattam…
Míg ezeket az embereket toltam a középpontba, úgy éreztem a felelősség sem rajtam van azért, amit megélek, hiszen én kívül vagyok, ők állnak benne az életemben, nem én, így a felelősség sem rajtam van…
Ezért és nem másért esik olyan nehezemre magamat az első helyre választanom, mert akkor már a felelősség is az enyém. Holott tudom, hogy így is úgyis én vagyok a felelős, mindenért. Ha a többieket magam elé helyezem, akkor azért a választásomért vagyok felelős. Annyi a különbség, hogy még magamat is becsapom, azzal áltatom, hogy elbújhatok a felelősség elől…
Látom magam, ahogy a sor végén állok, ki van nyújtva elém a karom és nyomom az előttem lévő hátát, akihez még sokan mások is csatlakoznak, egy hosszú tömött sorban, hogy a nagy – nagy felelősség ne engem találjon meg, hanem a többieket. Ha kérdeznek, miért van ez vagy az az életemben, akkor kinyúlok a sorból és rábökök valakire előttem, hogy ő a hibás, miatta döntöttem így, vagy úgy… miatta nem léptem, nem tettem meg valamit, pedig akartam volna.
Az irányít, hogy elkerüljem a felelősséget. Ehhez pedig nagyon jó „alibiket” találtam eddig: „Azért nem mondtam ki, hogy nem akarom, azért nem tettem ellene, mert ő annyira akarta…”
Vagyis a másik mögé bújtam, feltettem kezeimet, hogy én itt semmit nem tehetek, hiszen a másik annyira akarja. Nem vállaltam fel, hogy én mit akarok, hallgattam róla, nem vállaltam akaratom következményeit, eredményeit. Belementem mindenbe, majd mikor már elegem lett, ismét feltettem a kezeimet, felvettem az ártatlan áldozat szerepet, hogy én milyen helyzetbe kerültem, hiszen a másik akarta…
Én nem tehetek semmiről. Ő a hibás, ő a felelős, én elszenvedem, amit ő akart.
Ez viszont egyáltalán nem így van.
Tehettem volna ellene, megakadályozhattam volna, sok lehetőségem lett volna, hogy ne így legyen, de akkor a felelősség újra közvetlen velem néz szembe.
A neheztelést, a másik hibáztatását választottam a tettek helyett, a megoldás helyett. Csakhogy ezért a választásomért is én vagyok a felelős, hiába csaptam be eddig saját magamat, hogy mindenről a másik tehet.
Azzal, hogy mindig ráhagytam mindent a másikra, a felelősség elől menekültem, féltem tőle rettentően és a másikat toltam a saját felelősségem elé.
Saját felelősségem. Állok egy térben és áll előttem egy ember, de nem a földi társaim közül valaki, hanem a felelősségem, az én saját felelősségtudatom áll előttem emberi alakot öltve. Akit eddig nem barátomnak gondoltam, hanem ellenségnek láttam, még tekintetét is szúrósnak látom.
Persze, hogy mérges rám, hiszen el akartam előle bújni, mint egy gyerek játszottam vele, a sok magam elé állított emberrel azt gondoltam majd jól kijátszom őt, becsapom őt. Ha mást állítok magam elé, akkor majd őket vonja felelősségre az én tetteimért, hibáimért és meg nem tett dolgaimért… remélve a felelősség elkerülését ezzel.
Sokszor, csúnyán átvágtam. Vagyis én azt hittem, de őt nem lehet, ő mindig is átlátott a sok – sok emberen, akiket magam elé citáltam. Ő mindig engem látott, végignézte a játszmáimat, ahogy próbáltam kijátszani őt.
Soha nem leszek képes őt becsapni, kizárólag magamat, magamat áltathatom, de őt ki nem játszhatom hamis képpel. Ő így is, úgy is lát engem. Meg kell barátkoznom vele, fel kell adjam, ugyanis nincs esélyem, felnőtt vagyok, ha tetszik, ha nem, bárhogyan is döntök felelős vagyok érte. Felelős vagyok, én vagyok a felelős életem alakulásáért, a benne lévő helyzetekért, csakis én tudok változtatni rajta, nem más.
Az én változásomért én vagyok a felelős, ahogy a másik változásáért, ő a felelős.
*Eltelt két hónap, hogy leírtam ezeket a sorokat, majd részt vettem Családállításon, ahol a Felelősség szerepére választottak be. Ott, akkor erőt és tartást éreztem magamban.
Vagyis nem leszelek kevesebb attól, ha vállalom a hibáimat. A felelősségvállalástól könnyebb lesz, nem ő az, ami nyomaszt… A felelősségvállalással, hibáim beismerésével segítek magamon.
Kaufmann Alexandra
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: