Belülről kifelé…

Miért gondolom, hogy mindent másért, más valakiért kell megtennem vagy éreznem? Ebben hol vagyok én?

Magamért, értem ki fog megtenni bármit is?

…Vagy úgy, hogy azt másoktól várom?! Hogy szeressenek, hogy figyeljenek, hogy időt szánjanak rám, hogy meghallgassanak, hogy valamit adjanak magukból, hogy azt az űrt, amit érzek, mindezzel próbáljam betömködni, feltölteni… de nem tudom! Az űr marad, én meg még többet várok, semmi nem elég… észre sem veszem, amit adnak, elnyeli az űr, mert ez egy feneketlen, sötét űr, befelé mélyül és nincs vége, de az ilyen űrt kívülről sosem lehet feltölteni.

Olyan megoldás létezik, hogy én el kezdem szeretni magamat, figyelmet adni magamnak és ezzel betöltődik az űr, betöltődik, amikor meglátom magamban is a szerethetőt, mintha rácsatlakoznék olyankor egy hullámra, ami átmossa az űrt, feltölt belülről, csordultig, ilyenkor sugárzom. Akkor nincs elvárás mások felé, hogy hogyan és mit tegyenek, adjanak, hogy nekem jó legyen. Ilyenkor én is tudok másoknak adni magamból, sőt azon van a fókusz, hogy én adhassak, megosszam magamat. Ilyenkor tudom észrevenni azt is, hogy mások adnak nekem, mert így már nincs űr, ami elnyelné azt, amit kívülről kapok.

De amíg magamat megfosztom ettől az érzéstől, addig csak az űr van, a betöltetlenség. Az ürességben mások által próbálok töltekezni… de igazán énmagam vagyok az, aki boldoggá tehetem önmagam. Amíg viszont gátat szabok a szeretet forrásának bennem, megvonom magamtól ezt az érzést, addig nincs senki, aki eleget tud adni a boldogságomhoz. Nem azért van a másik ember, hogy ő feleljen a boldogságomért!

Önmagamat feltölteni, szeretni, jól érezni magam, élvezni a pillanatokat, hogy én, én vagyok, ez tölti be az űrt, nem más, nem másvalaki.

Kaufmann Alexandra